Levél Sonnevend Mártának

Kedves Márta!

Nagyon nehéz megtalálni azokat a szavakat, amelyek pontosan kifejezhetnék a mi érzéseinket most, amikor elbúcsúzunk Tőled, és nagyon nehéz megtalálni azokat a szavakat, amelyekben elbújva, felvillanva, megint eltűnve, talán bújócskázva ránkhagyod Magad.

De állhatunk-e itt némán, fejünket lehajtva, szótlanul, és hagyhatjuk-e, hogy ebben a könyörtelenül zuhogó fényben, ebben a szűntelen zúgó levegőégben, ebben a keményen dobogó földben a szemünk előtt vesszen nyoma a Tisza-táj szerelmesének, a vend-föld kedvesének?

Cinkosokként, tettestársakként hallgathatunk-e itt?

Hogy Nyíregyháza, Debrecen és Budapest volt a hely, ahol felnőttél szeretetben, nevelkedtél egyszerűségben, és munkát vállaltál felelősségben, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban, munkahelyünkön Magadra leltél, társat és társakat nyertél, és persze örömöt, szenvedést, és ígéretet mindarra, amit ígérni lehet - a kiteljesülésre.

Elhallgathatjuk-e, hogy harmincöt hűséges év után egy hétköznap éppen innen, ebből a könyvtárból indultál haza, amikor rádtört a kikerülhetetlen?

És micsoda évek! Kezdetben a folyóiratok és a régi nyomtatványok, komoly, féltő és mintaadó munkatársak, közben a szeretett család, a gyerekek, Moszkva, majd hazatérve megint a könyvtár, a gyarapítás, és az öröm, minden könyvtáros igazi álma, a tájékoztató munka.

Mindig és minden a könyvtár közelében, a könyv közelében.

Benne az emlékezetben, benne az írásbeliségben. Ismerünk talán, Márta, kinek finom ízlése van, választékos az irodalomban, és otthonos a múltnak titkaiban, ki játszik is - homo ludens - a szakmában, a köznapokban. De hát ezt hoztad hazulról, ezt erősítette meg Benned minden iskolád, régi és új, és a könyvtár türelmes gyakorlata: ezt a könyves humanizmust, ahogy kedvelt Itáliád terra-földjén megfogalmazták hívő és hitetlen Istenkeresők.

Kilencvenkettőben, ahogy az első napokat a könyvtárban töltöttem, messziről jött, rákérdeztél, tetszik-e a feldúlt jegyzetek rendezése, hát persze, hogy gondjaim voltak, láttad, és segítettél.

És később, felelősökként, persze vitatkoztunk, mondtuk eleget, hogy az újak miért nem ismerik meg a házat a raktártól az olvasóteremig, az érkeztetéstől a szolgálatig, hogy lássák, hogy tudják, minek a tetején ülnek, miről beszélnek, mire számíthatnak. Hogy hagyjuk őket, hogy idő kell nekik, hogy a sajátjukká váljon a Ház, mert nemcsak azt kell átélni, hogy a nemzeti könyvtárban dolgozunk, hanem hogy ez felelősség és munka. Mert csak a jól ismert hagyomány tart meg, csak az átélt hagyomány erősít meg, belakható világot, dolgozható munkahelyet ez teremt, magához magadból kiemelve magává ez alakít.

S utóbb is, milyen fontos, hogy kimondassék, a könyvtárosság sem lehet puszta technika, meg munkaszervezés. Hiszen a technika-függő, gépesített információ-üzletnek semmi köze már mihozzánk: ki veszi észre, hogy egy megtalált verssorban egy egész világegyetem, egy egész délután sűrűsödik össze? Hová hajtja fejét a hangya?

Olyan könyvtáros lettél, Tanárnő, akiről tudjuk, hogy bátran olvas, és alaposan ismeri tárgyát, és aki úgy ad útmutatást, hogy a kérdezőt elvezeti a válaszig, de ráhagyja a ráismerés megnyitó örömét. Nem tolakszik, legfeljebb egy kis kacska virágot rajzol a kérőcédula szélére. Megünneplésként.

Hirtelen nem is tudnám megmondani, hogy a kérdés tárgyának tisztelete, vagy a kérdező iránti elkötelezettség fontosabb-e Neked.

Hibiszkusz és gránátalma hajtott a szobádban.

A külső-formális elismerés, tudjuk, mindig késik. De tudod Te is, hogy a hagyomány előhívja, felmutatja hagyományozóját. S az leválik akkor minden gáncsról, holmi politikáról.

Tanítottál. És a Főiskolán a tanítványok mennyire ismerték a mindig kihegyezett és színes ceruzákkal javító Tanárnő pontosságát, az odafigyelés türelmét, és el is várták utóbb, mert megszokták, hogy "alkotni vagyunk, nem dícsérni." Mert megtanulhatták, hogy "erősebbek vagyunk gyönge életünknél."

Múlunk. S Te is látod őket, mind, akik egyre mennek.

Tibor és Géza, Mátyás és most Laci is elment.

Búcsúzunk Tőletek.

Köszönjük, hogy Veletek lehettünk.

És íme, az itt egymásra köszönő könyvtáros és olvasó barátok tétovasága mintha figyelmeztetés lenne: vajon figyelünk-e, vigyázunk-e egymásra, vajon tudunk-e igazán és hittel odafordulni egymáshoz, meghallgatjuk-e a másikat, ha egyszer tudjuk, hogy csak ez tart meg, ha egyszer tudván tudjuk, hogy csak ez lendíti, ez élteti tovább közös vállalásunkat, a könyves humanizmust?

Látod, nagyon nehéz megtalálni azokat a szavakat, amelyek pontosan kifejezhetnék a mi érzéseinket most, amikor elbúcsúzunk Tőled, és nagyon nehéz megtalálni azokat a szavakat, amelyekben elbújva, felvillanva, talán megint eltűnve, bújócskázva ránkhagyod Magad. 

Menj békével, és 

"Csak egy, csak egy Szót, csak azt ne feledjed:
Őbenne hallod az Egyetlenegyet,
S újra tanulsz beszélni általa,
A Szót, a Szót, mely kezdetben vala."

Mi imádkozunk: "fiat voluntas tua".

Menj békével.

Maradj velünk.