Kedves Barátaim,

Kezdjük azzal, ami szép volt, és nem is volt olyan régen.

Márta néhány éve eljött Závada Pál íróbarátom baráti összejövetelére, fölszabadultan mesélt, akár egy gyereklány, lebeszélt öt írót, két filozófust és több költőt, tudják, amikor Lőrinc fiam rugdalt a hasamban, és én Tolsztojt olvastam, és amikor kacagtam a történeteken, a kicsi magzat velem rázkódott, és amikor sírtam, velem is nyugodott el.

A műtétje után alig két órával - mert Julival Párizsba terveztünk utazást - azon nyomban, ahogy meglátott bennünket a kórtermi ágyán feküdve, azt kezdte sorolni a légmaszk alól, hogy
a Louvre-ban mi mindent érdemes megnézni.
És akkor, gyerekek, bekanyarodtok balra, de vigyázat, mert aztán a következő, ferde lépcsősor jön,
és miközben mondta, magyarázta,
mellette
haldokoltak.

Vannak emberek, akik úgy jók, hogy nem is tudják, mennyire jók.
Azért jó, mert elfogad bennünket, mert figyelmesen kérdez, mert nem akarja, hogy mások legyünk, mint amilyenek vagyunk, mert ő is olyan természetes minekünk, akár a saját életünk. S bár különbözik tőlünk, de ő is a tagunk, akár a szívünk, az értelmünk, vagy a lelkünk.
Velünk együtt lélegzik, velünk örül, velünk él.
Márta ilyen volt.
És ilyen értelemben Márta ártatlan ember volt.
És ártatlanul is halt meg, hiszen még akár a haláltusája közben is bűnbe eshet az ember.

Láttam sütni, főzni, a konyhában tüsténkedni, ettem a húsleveséből, a mákos kalácsából, a rántott húsából, a tormás főtt csülkéből, a vadasából.

Szerettem a nevetését.
Néha mintha szégyellte volna, hogy lelát a humor mélyebb, ha úgy tetszik, kevésbé fényesebb rétegeibe is, ilyenkor a szája elé kapta a kezét, s az ujjai közé kuncogott, mint aki valami tilalmas esemény beavatottja. Pedig csak tudta a dolgok rendjét és mértékét, pontosan érezte, mikor miféle nagyság és hatalmasság vagy dölyfös tiltás érdemes az irónia könnyű, ámde mégsem fájdalmas vesszőcsapásaira.

Tőle tanultam meg, hogy az aggodalom lehet a figyelemnek egy kitüntetett fajtája is. Úgy figyelsz, hogy szeretnéd, nagyon szeretnéd, hogy a másiknak jó legyen. Aggódni, de nem félni a másik miatt.
Köszönöm szépen, kedves Márta.
Köszönöm.

Néhány évvel ezelőtt úgy alakította az időrendjét,
hogy beülhessen Balassa Péter szemináriumaira.

Szerintem anyóst kevesen dicsértek meg így a világtörténelemben.
Balázs fiának felesége, Zsófi mondta egyszer eltűnődve,
hogy, nahát, nekem soha nem jutott az eszembe, hogy anyósom van.
Énnekem mindig az jutott az eszembe, hogy itt van minekünk
nekem,
a Márta.

Olyan szépen tudta azt mondani, hogy Péter.

Láttam diót szedni egy őszi burgenlandi udvaron.
Láttam, virágot öntözni, a lakással szemben az egyetem kert, ott sétált még az elmúlt ősszel is a lánya oldalán, beszéltek az élő zöldhöz, a földhöz,
a múló időhöz.
Láttam szavazni.
Láttam beteget ápolni, olvasni, állattal bíbelődni, a másik életével törődni,
mit vegyél fel, hogyan szólj, ha kérdeznek, mit mondj, mire figyelj,
ugye, nem fázol.

Láttam a munkája közben, a Széchényi könyvtárban. Együtt figyeltük dermedten a szeptember 11.-i katasztrófát számítógépének villódzó monitorán, s a masinához aztán úgy hívta a könyvtárteremben éppen időzőket, mintha egy szörnyű kötelező olvasmány képi illusztrációját kellene alkalmasint megtekinteni.
Láttam kirándulás közben,
Láttam étterem teraszán, erdőben, hóban, fényes húrozású esőben,
felolvasó esten, színházban, könyvvásáron, kávéházban,
és láttam egészségesen és derűsen,
és láttam betegen és szenvedve,
és láttam úgy is, hogy elszállt már belőle a lélek.
Kicsi lett, könnyű, akár egy letört faág,
s akkor már, több dolga nem lévén, elhagyta testét a szenvedés rémsége is.
Láttam élni, és láttam meghalni.

Nagyon szerettem volna jobban megismerni.

Amikor az Amerikai úton néhány nappal a műtét után meglátogattuk, majd az idő leteltével a gyermekei már előrementek, s lépteik már kint kopogtak a folyosó kövezetén, ő a kezem után nyúlt, és azzal a gyengécske, de azért reménykedő erejével, ami maradt neki, megszorította a csuklómat.
Aztán a szemembe nézve azt mondta halkan,
ez az egész,
ez,
nyomta meg a hangsúlyt,
igazságtalan és elfogadhatatlan.
S én, mintha most is, akárha éppen úgy érezném azt a gyengéd, és kétségbeesett szorítást, nem tudok, és nem is akarok ennél pontosabbat mondani.

Igazságtalan és elfogadhatatlan.

"Igaz, hogy a fájdalom elfáraszt, de míg gyötörni tud téged, ébren is tart. És ha te meghalnál, mint egy virág, akkor is csak ő, a fajdalom alszik el benned, míg te tovább virrasztasz mindenki másban, aki valaha is szeretett téged."